firkálmányok

 "Na hiszen, mi a fene lesz?" - Cseh Tamás: Anna;  idézet

Ezt a számot nyáron nagyon szerettem.
Persze, hogy azért mert egy fiúra emlékeztetett a múltból.
Egy hosszú történetre, amiben egy lány ki akarta kerülni a fájdalmat, azzal hogy kijátszotta a Sorsot. De sajnos ez a bizonyos Sors nem hagyta, hogy holmi halandó lányka csak úgy, kénye kedvére változtatgasson a megírt forgatókönyvön, ezért mikor észre vette, hogy mi van készülőben, még gyorsan vissza terelt mindent a megírt alapokhoz.
A lány meg - talán büntetésül -  megkapta a fájdalmat, amit úgy ki szeretett volna kerülni és  majdnem elveszette azt a kincset, - vagy talán embert? - aki miatt szenvednie kellett volna.
Most pontosan itt vagyonk. Annal a penge élen táncoló pillanatnál, amikor a Sors eldönti, hogy a lány boldog lehet-e, vagy örök életére bolyongani fog. Hm.. Azt hiszem ez alá a pillanat alá szoktak tenni olyan adrenalin gerjesztő zenét, hogy az ember idegszálai pattanásig feszüljenek.
Per pillanat, most nem az eszem, hanem a szívem húrjai feszülnek pattanásig. 
Most csellózni szeretnék, kijátszani magamból ezt a metsző, gyomor remegtető, szívösszeszorító érzést.

Hát igen....
Ismét itt. Vagyis most épp Kissikátorból írok, az unokabátyám gépéről, de a lényeg hogy írok, nem igaz?:)
Szóval én, én nem is tudom. Talán sikrült belekerülnöm megint abba a bizonyos megszakíthatatlan körbe. És ez így nem jó...
Nem is értem, hogy miért van ez ilyen hülyén. Lehet, mert ha ezek mind nem lennénk nem lenne teljes az életem.

"Everybody's born to compete as he choses, but how can someone  if winning.. means that someone loses"
ezt írta nekem egyszer egy fiú. íés azthiszem voltbenne valami ami miatt, már olyan rég óta szeretem. Valami ami a sorokon felül meg fog engem.

S néha boldogok vagyunk, szárnyalunk, mint a madár a jól ismert erdő fölött, biztosan. De van hogy minden kicsúszik a talpunk alól, mintha soha semmi sem lett volna rendban.
Egyszer fent, s egyszer lent. 
Az élet talán legnagyobb művészete az aranyközépúton maradni. De ez a bizonyos tökély, véletlenül nem az a bizonyos 'se nem jó, se nem rossz' út? Az a bizonyos langyos hely? Amitől oly sokan óvnak? 
Ezt sajnos nem tudom megmondani, mert nekem még semmiben sem sikrült úgy igazán megtalálnom a pont közepet.Hogy milyen is ez? Erre  magyarázatul csak tanáraimat tudom idézni "...ilyen kicsapongó érzelmi világot... hah...".
Vicces amikor ezt mondják, ezen én csak nevetni tudok. Olyan hangsúllyal ejtik ezeket a szavakat, mintha pár évtizeddel előrébb járnánk és  idős hölgyként társalognának(pletykálnának) barátnéjükkel valami roppant felháborító eseményről. 
Valójában van benne valami alapigazság, de a helyzet közel sem ilyen súlyos... Olyan melankólikus és szangvinikus keverék vagyok. ( és ez a két dolog messzemenőleleg fele-fele irányban dominál :)

Most hogy így későtájban sikerült elemezgetnem személyiségem össze tevőit, azt hiszem jobb lesz megálmodnom, a matek házi megoldásait. :)
 

Olyan mintha a belefulladtam volna a puszta életbe, és ez nem túlzottan jó...
Vagyis, most vagyok fiatal és most kéne boldognak meg vidámnak lennem. Az idősek azt mondják ezek a legszebb éveim, ennél már csak rosszabb lesz. Kezdem úgy érezni, hogy itt valahol elveszett az igazság!!!! Ezek szerint.
Na jó ez csak vicc volt. Nem vagyok így lehengolva. :D
Csak ez fogalamzódott meg bennem irodalom fakton és gondoltam leírom, ha már így eszembe jutott. 
Kicsit zűrös és dilemmázós napjaim vannak.
Nem tudom, hogy most mi legyen, mert filmszemle óta valahogy frissen él bennem az a vágy , hogy ezzel is szeretnék foglalkozni. Mármint a filmezéssel.

Még mindig valahogyan elveszve érzem magamat. Bár még mindig nem vagyok egyedül. Olyan fantasztikus barátaim vannak akiknél nem is kívánhatnék jobbat. Csak ők is valahogyan másak, mint én...
Van aki animézik, van a aki Tolkienezik, másik biológiázik, van aki csak el van és boldog. Tudom, hogy nagyon szeretnek engem és én is nagyon szeretem őket, de ez valahogyan nekem kevés. Én csak elmelankólizálok, -filozofálok, -írok itt a egy magam. Néha szeretnék olyan emberrel beszélni aki a világot úgy látja mint én. Egy csepp merengő délután, nem egyedül.

Amúgy egy tök élet vidám ember vagyok, ha ez még enm derült volna ki a blogomból, csak kb ide jövök kiírni azokjat a dolgokat, amiket nem nagyon tudok mindogatni másnak és ezért kicsit torz képet kaphat rólam az, aki csak a bejegyzések alapján ismer.
Sorry...  :,

Most mennem kell ( de ma felraktam még két verset szóval azért starpáltam magamat. :P )

Valahogyan most úgy érzem, hogy az árral szemben megyek. És hogy sokan nem értik, hogy én ebben a világban mit képviselek. Ezért hülyének néznek, ami nem olyan felemelő érzés...
Hiányoznak pillanatok. Percek, amik nyugodtak voltak. Amik arra emlékeztettek, hogy tartozom valahova. Most minden olyan össze-vissza érthetetlen valóság és én nem tartozom sehova. Nem álmodhatok, az ebben a világban tilos. És ha én erre vagyok szánva???
Filozófus vagy filmrendező szeretnék lenni. S tessék. Ezért senki vagyok, mert az álmok világában születtem. De nekem nincsem másom. Csak a történeteim a verseim és az álmaim. Nem vagyok lángész matekos, csak hobbiból vagyok bioszfaktos és az időm nagy részében az emberek számára lénygetelen dolgokon gondolkozom.
Egy -két barátom hisz bennem. A családom? Szerencse hogy nem tudja. Soha nem fogadnák el a döntésemet. Soha. Én viszont most érzem azt, hogy belerokkannék, ha nem csinálhatnám a kettő közül valamelyiket. Ha még itt a sulimban nem is értik meg, csak kell lennie a földön legalább még egy embernek, aki ezt érzi és így látja. Csak élnek még a földön hozzám hasonló emberek.
De én itt vagyok. Tizenkettedikes és döntenem kell folytatnom az életemet. Tudom, hogy ha mást csinálok akkor örök életemre bánni fogom. Megölöm magamat. De ha ezt választom akkor meg a saját lábamra kell állnom és ki kell szakadnom innen örökre, és soha többé nem látnak.
Mennem kell...

Valójában, most éppen tanulnom kellene, de valahogy mindig győz a belső kényszer ha úgy érzem írnom kell. :)
Mostanában nagyban folyik a szalagavatóra készülődés. Tényleg szép lesz, annak ellenére, hogy mindenkiben próbálom az ellenkezőjét felébreszteni azzal, hogy elmesélem nekik mennyi nem várom. Valójában csak nekem lesz az egész egy nagy csalódás.
Tökéletes megkoronázása ennek a 12 éves csalódásokkal teli életszakasznak.
Ezután elmehetek szabadon.
Hazudnék, ha azt mondanám, heogy ezt nem várom. Bár nem akarok felnőni még és a saját lábamra állni, nekem így fog folytatódni az életem. De nem bánom, ha akkor már végre csak az az ember lehetek, aki mindig is voltam.
Az elmúlt hetekeben, bár nem lett volna időm gondolkodni, hiszen nagyon nagy a hajtás most a suliban, megértettem, hogy nem hiába volt az életem olyan amilyen.
Ha nem jutottam volna túl ezeken az akadályokon, akkor most nem lenne meg az a tudás a birtokomba, amivel tovább tudok lépni, és nem értékelék mindent ennyire.
De valahol sajnálom is azokat a dolgokat, amiket, emiatt a folytonos belső harc miatt, -talán mondhatjuk úgy - elveszítettem. 
Vannak emberek akikről nagyon nehéz lemondani. Vannak akiket hiba tépek ki apró szálanként az életemből, újra és újra megjelennek. ( vagy én jelenek meg az ő életükben és ők is pont ezt kérdezik éppen?)
Talán még mindig zavaros egy kicsit a kép és talán jobb lenne, mindent hagyni úgy ahogyan van. De ha ezt teszem, akkor mi jogon kérdezhetem majd vissza az élettől, hogy mi miért volt így az életemben?
 

 Hagyom magamból kiszakadni azt a létet, ami eddig mint valami biztonsági másolatként élt bennem. 

Látom elsuhanni azt az árnyat, akinek még lelke sincsen, csak létezik, s mint valami jól programozott robot, dönt és él. Ez a valami élt és cselekedett helyettem, amíg én hagytam hogy összeroskadjon minden körülöttem. Amíg én csak kuporogtam egy sötét sarokban gyengén, fel-felzokogva. 
Csak azért kelt életre az árnyékom, hogy legyen valami kép, valami álca, ami megnyugtat mindenkit, hogy élek. 
Már elszoktam a járástól, most kicsit új. Ahogyan a hangok is. Még a fény bánt, egy egész kicsit.
Hátra akarok dőlni, repülni akarok, a világot és benne az embereket és az életüket akarom nézni. Közben a fülemben egy melankólikus dallal, amit egy szétszagatott szívű művész énekel úntalan, újra és újra. 
Nincsen időm, és most van szükségem a legjobban a  szünetre. 
Lebegni. 
Jobban megnézni, azt ahol és amiben élek.
De most döntenem kell. Küzdenem önmagamért.
Mégsem látok kezeket, vagy társakat az úton. Csak magányos embereket.
Valahol mégis tudom, hogy ez így van jól...

Nem gondolok senkire. Már nem szeretek senkit. 
Vagyis de, biztosan. Csak most minden olyan szürke és üres. 
De egy régi, arc mégis felbukkan. De akárhányszor ezt teszi, én visszafojtom a homályban. Nincs rá szükségem. Most nem. Azt hiszem, később sem lesz.

Radiohead - Street Spirit (Fade Out)

Kitéphetetlenül belém égett arcod,
Ahogyan mosolyogsz, ahogyan nevetsz.
Gyűlölöm azt a magányos napot,
Amikor megismertem a neved.

Gyűlölöm, hogy ismerlek. Hogy emléked
állandóan felbukkan legbennem.
Bárhogy akarlak elfelejteni Téged
Bármit is teszek, ismét megjelensz...

Hány éjjelen keresztül téptem szét
az igazat, s lettem hamis valóm.
De te minden hazugságot tönkretettél,
Szabad lettem, és boldog vagyok.

De már...

Gyűlölök szeretni, gyűlölök álmodni
És ennek sajnos Te vagy az oka...
Éjszaka már nem akarok várni
Mert tudom, hogy holnap nem lesz soha.

Bocsáss meg, így nem adhatom a szívem,
Nem engedi a lelkemből egy darab.
Mindenről Te jutsz (még) eszembe,
És ezért gyűlölöm magam.

A nyár utolsó pillanatai... :S ( ami még az időjáráson is látszódik)
Ma voltam a pszichiátriai kiállításon, ami rohadt jó volt. Mondjuk az előadás teljesen negatív fényt vetett erre a szakmára és intézkedéseire, de a végén tök jól elvitatkoztam az egyik rendezővel az én meg a szervezet álláspontjáról. :)
De tegnap.... 
Na jó kezdem a tegnapelőttel, mert akkor kezdődött minden.
Szóval elementem erre a nyárzáró bulira.Tök jó volt, egy csomó jó barátom is ott volt, csak az volt a baj, hogy hajnalban nem volt hova mennünk, szóval kinn, a duna parton csöveztünk. Haza értem kb reggel kilencre és aludtam egy órát, mert ki kellett kísérnem egy barátnőmet, a nyugatiba.
Mire hazértem csak arra volt időm hogy letusoljak, mert indulhattam is, mert bowling volt megbeszélve tegnapra.
Ahhoz képest, hogy csak egy órát aludtam, szerintem remek állapotban voltam, szóval ennek örömére, egy panda macira hasonlító tök aranyos kis sráccal, meg a drága bowlingozni vágyó haverommal elmentünk bowlingozni és utána ráadásként még geoládát keresgetni.  Hála a geoládának lett egy tök menő peace jeles fülbevalóm is. 
Utána meg a hegy legkavicsosabb, sziklásabb, meredekebb részén jöttünk le. :P 
Na, ez a rész nagyon vicces volt tekintve, hogy én szépen le araszolgattam, a panda kölyök kis ágakba kapaszgodva szó szerint lemászott, addig a srác ( a síelésre hivatkozva) fél perc alatt megtette azt az utat amit én meg a kis srác kb 20 perc alatt. Cseppet sem voltam kiakadva. Na mindegy . :P Ez van. :D
Hát ennyit az elmúlt három napról.

Holnap beköltözöm a kollba, meg a suli is elkezdődik... hm... kemény menet lesz, de azért majd próbálok posztolni.

 Amit érzek az  nem létezik, csak egy fantom fájdalomhoz hasonlító valami. 

Az, amikor egy kiszakad éned darabját érzed sajogni. Furcsa jelenség. Tehát az érzés már nem létezik, csak az emlékeid túl elevenenen őrizték meg őket, és ez megtévesztően okoz néhány értelemetlen pillanatot.
Értelmetelen? Mondjam azt, hogy az érzéseim értelemetlen és irányíthatatlan dolgok? Mondanám, hogy nem így van, de bármennyire is  akarom, nem megy, mert nem igaz.
Csodálom azokat, akik képesek kordában tartani azokat a szabad és vad álmokat, vágyakat, gondolatokat, amik bennük születnek meg.
Lehet, hogy minden könnyebb lenne úgy, ha nem lennének az életemben, ilyen, mások által feleslegesen titulált körök, de én már úgy vagyok vele, hogy bár ki kell őket tépni, ezek voltak bennem a rózsák. 
Tüskések, kevélyek és vérvörösek, bíborban úszók. Rózsák amikenek sohasem törték le tüskéjét, hogy másnak adják őket. Rózsák amiket kesztyű nélkül téptek le tövőkről, miközben mély  sebeket vágtak gyilkosuk karján. Rózsák, amik egyszerre voltak ékei és kiismerhetetlen titkai annak a világnak, amiben többen elhagytak valamit.
Rózsák amik.... amik egyszer hozzám tartoztak.

Ez sem lett valami lélekemelően vidám vagy vicces bejegyzés. De azt hiszem ez a blog nem is erről szól.

 Azt mondják, a zene képes valami olyat is elmondani az emberről, amit még a nagy tudósok sem. Kifejeznek valamim olyan belső tényt, kényszert, gondolatot, amit szavakba, képekbe nem lehet önteni. Leírják életünk útját, s meg mutatják, hogy hova tartunk.

Emlékszem, mikor lehetőségem volt elemi harmadikosan hangszert választanom, két hangszer között gondolkoztam. A cselló és a fuvola között. Eddig mindenkinek azt, mondtam, hogy világ életemben csellózni akartam, csak nem engedték s így lett a fuvola. Ez az elmondás tényleg sántít, mert anyukám csaka fuvolába egyezett bele és így nem volt választási lehetőségem. 
Eleinte nagyon szerettem a fuvolámon játszani, de később, ahogyan az életem alakult, majdhogynem meggyűlöltem a hangszert és a hangját is. Túl szép volt, túl csengő és szólistáknak való hangszer. Mivel nem gyakoroltam és már akkor is volt híre egyéniségemnek, plusz egy technika lépés is rásegített, el búcsúztam a fuvolótól, s vele együtt a zeneiskolától is.
Eltelt hat év és most már a gimnáziumban kezdtema harmadikat, s akkor iskolánk új zeneiskola igazagatója, angyalkáént feltette nekem azt a kérdést, nem akarok-e zenélni én is. 
Mint a kiéheztetett eszelős, vad úgy kaptam az alkalmon és elkezdtem csellózni. Hihetetlen élmény volt, mert ami oly sok évig bezárva volt rajtam egy nyomaszó, elfolytott érzés, de a cselló húrjain valahogyan megformálódtak és a szívem is kezdett kinyílni afelé a rét felé, ami mellett életem háza állt. 
A cselló nem szólista hangszer. De van benne valami amitől számomra a világ legkülönlegesebb és legszebb hangszere lesz. Ezt sajnos még mindig nem tudom leírni, hogy mi ez, csak érzem, itt benn, ahol a szívem van.
Nem tudom, hogy akkkor mikor fuvolázni kezdtem jól döntöttem-e, vagy éppne rosszul, de ma már tudom, hogy nem szólistának születtem, hanem valaki olyannak, aki magában hordoz valamit, amit mások nem biztos hogy értékelnek vagy megbecsülnek. Mégis ez a tudta, olyan erőt ad amit senki nem vehet el tőlem.

csak ennyit akartam.

 Szerintem ezt nagyon sok embernek látnia kellene, nem csak azért mert nagyon jó film, hanem azért, mert van benne valami, ami arra készeteti az embert, hogy megtanuljon hinni, önmagaában és másban is, még akkor is ha a helyzete kilátástalannak tűnik elsőre.

 Őszintén szólva tudom, hogy ezeket már biztosan leírtam egyszer. De még azóta is fejembe zsoganak ezek a fájó felismerések.

Van, hogy az életben olyan döntéseket kell meghoznunk, amiket nem akarunk. Vagy olyan dolgokat tukmálnak ránk, hogy megcsináljuk, ami  lehet, hogy már túl sok nekünk.
Az előző sorok kicsit drámaiak lettek és olyan sokat mondottelcsépelt szövegnek hangzanak így együtt.
Pedig van igazság tartalmuk. Lehet hogy minden lerágott csontos idézet, egyszer valami szép és egyedi volt? 
Biztosan. Kár, hogy vannak emberek akik ezeket agyon nyomatták és így elveszítették az értéküket ezek a gondolatok. 
Mondjuk az is jó kérdés, hogy én, mit aggódok ezen, hiszen nem az én bajom. Sőt ez ösztönzi az emberiséget arra, hogy mindig újat találjon ki. 
Hű de bölcset mondam most. ( vagyis inkább írtam) :D
Most sajnos vissza kell mennem okosodni. 
(   ááááááá....  )

Tavasz volt, ha még jól emlékeszem.
Egy napsugár tükröződött a lány szemében
Lágy volt a szellő, szinte már megérintett
Túl idilli volt, mert jól emlékeszem.

Egy sóhajtás volt, és rengeteg kimondatlan szó,
Millió érzés, de egy sem megfogalmazható.
Csak amolyan 'túlgondolkodott' fonál darab,
S a lány szeméből láthatatlan könnycsepp fakadt.

Leggroteszekbb képét alkotta a művész,
A depresszós varázsló testét átszelte a fűrész,
Az író magát égette művei máglyáján.
- Minden rendben lesz. - mondták, s találkoztak a Halál bálján.

Aztán utóljára feltámadt a szél,
S a lány örvénylő ruháját elkapta a művész.
Ez az egyetlen őszinte pillanat,
Egy levélbe belekapott és örökre ott maradt.

Először is egy dal. 
A címe Whiskey Lullaby, és az előadója Brad Paisley. Nagyon megszerettem az elmúlt napokban, csak nem tudom, hogy miért. 
Olyan régi dolgok jutnak róla az eszembe, amiken jót tudok még most is nevetni, de mégis bennük van, az a tehetetlen keserűség is, hogy miért nem voltam őszinte az emberkhez. 
Most így, ebben az összekusztált sodró nyárban, talán ez az egyetlen biztos pont, amihez kötődni tudok. Egyszerre ismertelen ( mivel még nekem új ) és ismerős, mert ami miatta megjelenik a szemem előtt, az már inkább múlt emléke.

Tegnap délután óta érzem úgy, hogy már nyár van. 
A szünet édes nyugalma. 
Bár nem hiszem, hogy ez a szünidő olyan békés és nyugodt lesz mint a többi.
Most eszembe jutott az első nyári szünetem. Hm...  milyen régen volt és azóta mennyi minden változott. 
Na jó, kezedem magam úgy érezni mint egy hetven éves anyóka, aki a fiatalságán mereng. (  azért még itt  nem tartok )
Viszont lassan már tényleg fel kell nőnöm.

 Most érkeztem haza nem rég, 4 napos osztálykirándulásunkról.

Bárki bármit is mond, én azért jól éereztem magamat! A hangulat fenomenális volt, ahogyan a néha fel-fel bukkanó kaja is. A fagyizások, és persze a szobánik. Julcsival az élen. Bár állandóan szakadt az eső és hideg volt, meg nem volt meleg víz, azért a szállás is jó volt. :D
A busz utak között volt időm gondolkodni ( vagy ahogyan mások nevezik, merengeni ). Őszintén szólva, legjobban most az egy napon levő latin és német érettségim aggaszt. Nem tudom, hogyan fogom azt túl élni. 
Anyám... 
Már most félek előre. 
Pedig se most, se akkor nem lenne szabad.

Meg még más is eszembe jutott. Természetesen köze van a végtelenül szentimentális és érthetetlen világomhoz, ami ma már inkább teher számomra. 
Néha annyira tudnék örülni, ha csak egy hülye kis pláza cica lehetnék, értelmes gondolatok és érzések nélül, akinek a facebookra feltötött top fotók okoznak a világon legnagyobb örömöt. 
De így, meg úgy érzem az egész életemet végig szenvedem. És sokszor, annyira rossz, hogy mások nehezen értenek meg. Persze tudom, hogy ez nekik már valahol túl sok, vagy épp már teher is. 
Már nem is merem elmondani, hogy min gondolkozok. Csak hagyom a kérdést függeni, mintha nem hallottam volna, vagy bemondok valami más, egyszerű dolgot. 
És ezért az emberek tiszta depressziósnak néznek, pedig nem vagyok az, csak nem olyan vagyok, mint a legtöbb ember.

Most (  meg egész osztkiren) ez jár(t) a fülemben :

 Néha észveszejtő, hogy az emberek képesek ennyire kitartani valaki mellett. Még akkor is, ha nem tudják biztosra a választ.
Minden nap, hagyni, hogy az emlékek és az ábrándok átkarolják a lelked, s közben unott arcot vágni, hogy senki rá ne jöjjön a kis titkodra.
Minden nap, feladni, de csak annyira, hogy valami kis remény maradjon, aminek lehet, hogy már alapja sincsen.
Hagyni, hogy ez az szeles borongós idő, tépázza hajadat, hogy az eső eláztassa egészen az arcodat.
Gondolkodni, de néma maradni, s csak olyan dolgokról beszélni ami általános, vagy éppen a nap történéseire passzol.
Régen elmúlt mondatokból következtetni a jelenre, majd a diagnózisra legyinteni, mondván, úgyis az hozom ki belőle, amit hallani szeretnék. 
Várni.
Dekoncetráltnak és izgatotnak lenni. 
Dalt dúdolni a tömeg morajlásába.
Éjjel elcsendesedve a lélegző némaságba kívánságodat elmormolni, hátha, most az egyszer teljesül.
Őrület és átélhetetlen valóság....

 Hm, ma mintha nagyon letargikus napom lett volna.  Vagy inkább balszerencsés? 

Vagy nem tudom igazán. Ehhez inkább külső szemlélődő véleménye is kéne.
Hazahoztam a csellóm végre gyakorolni :), már jó régen zenéltem.

Most kezd rajtam kitörni igazán ez az év végi hajrá és stressz. Ez így nem jó.
Haza felé jövet,kicsit nosztalgiáztam és felidézetem magamban a kezdeteket. Eszembe jutottak olyan pillanatok is, amikor még csak az osztály közösség volt.Aztán az első tesóosztály találkozó, meg a táncvizsga. A barátaim. Az emberi kapcsolataim, amiket idáig kialakítottam vagy éppen hagytam elveszni. 
Ez mind valaminek a része.
De most inkább elvszve érzem magamat, mintvalamilyen úton. Alig sikerül valami jól, nagyon sok mindent persze könnyebben fel is adok. 
Most érzem úgy, hogy elfáradtam. Ez a lelki fáradtság jön ki rajtam fizikailag is.
Ami igazán megterhelt, az az érettségi, az hogy itthon vagyok anyummal, a barátságaim alakulása, és persze egy olyan kis romantikus lényt, mint én a szerelemi ügyek is.
Talán, bár mennyire is furcsa, az utolsó az ami igazán a hab a tortán.
Rájöttem, hogy sokáig, azért akartam hogy legyen barátom, 
mert az tök jól hangzott volna a nevem mellett. 
Aztán csak azért, mert egyedül éreztem magam, mert már sok lánynak volt az osztályban, azután már csak azért, hogy szeressen valaki. 
De most azért, mert szeretek valakit.
Viszont az is tudom, hogy nem elég szeretni valakit, viszont is kell hogy szeressenek. De néha úgy érzem, ez valahogy lehetetlen párosítás az életemben. A barátaim szerint nem, csak én látom így. De kérdés, ha ez nem így van, akkor miért látom vagy érzem így. 
Na jó, mára már hagyom a költői szívügy kérdéseimet.

 "A sors nekem szánta akkor Őt. Amikor megláttam, már akkor kicsit beleszerettem.
De akkor még minden más volt. Más akartam lenni, hisz másnak könnyebb volt, mint nekem. Én is könnyű utat akartam. 
Aznap még nem volt akadály köztem és közte.
De mint, mondtam, akkor nem a belsőhangra figyeltem, és elmenetem. Időben és térben utaztam, hogy boldog lehessek. 
Évek teltek ez azóta, s én rájöttem, arra az alapvető tényre, hogy nem ugyanaz az út van szánva mindenkinek.
Bár amit egyszer megtettél, nem fordíthatod vissza, ahhoz, hogy a dolgok rendbe jöjjenek a önmagadként kell élni.
Visszatértem, s most rá kellett jönnöm, hogy közte és köztem olyan szakadék nyílt az évek alatt, amit lehetetlen áthidalni.
De még egy utolsó mondat, így látatlanul.
Te vagy az első olyan ember, aki miatt elgondolkodtam azon, hogy ki is vagyok valójában és aki miatt bánok, minden egyes hazug percet."

 Na jó. Túl vagyok a töri vizsgán. 
Ahhoz képest tök jól sikerült, mint amire számítottam :D

Esik az eső.

Most minden olyan mintha vége lenne. Hogy ez az érzés honnan jön?
Talán a vizsga, meg a készülés, és talán a Deák téri beszélgetés Julesszal.
Igen, ez olyan  pont az életemben, amikor nem történik semmi fontosnak mondható ( még a túró rudi osztogatók is elkerülnek) s mégis, mindig emlékezni fogok rá. 
Nem tudom miért. 
Valami olyan mozgató porcikája az életemnek, aminek nem tudom meg mondani a jelentőségét, s mégis talán ez egyik legfontosabb kő a falban.
Lehet, hogy pont ezek azok amik előre viszik a cselekményt az élet drámájában? 
Pedig pont, hogy arra gondolna az ember, hogy ezek csak hely és oldal kitöltő részletek.
Minden esetre, érdekes.

Még lesz pár vizsgám és még csak most jön az év végi hajrá, de lélekben valahogy megnyugodtam. Mert most ott vagyok ahol lennem kell és nem ott ahol jól hangzana.
Most valahogy biztonságabn érzem magam.
Bár vannak embere akiket szívesen tudnék közelebb magamhoz, és közel sincs még vége a viharnak, de az eső már csak esik, és nem zuhog. A szél nem tépi már  a fákat és tudjuk, 
el jön majd a nyár.