Amit érzek az nem létezik, csak egy fantom fájdalomhoz hasonlító valami.
Az, amikor egy kiszakad éned darabját érzed sajogni. Furcsa jelenség. Tehát az érzés már nem létezik, csak az emlékeid túl elevenenen őrizték meg őket, és ez megtévesztően okoz néhány értelemetlen pillanatot.
Értelmetelen? Mondjam azt, hogy az érzéseim értelemetlen és irányíthatatlan dolgok? Mondanám, hogy nem így van, de bármennyire is akarom, nem megy, mert nem igaz.
Csodálom azokat, akik képesek kordában tartani azokat a szabad és vad álmokat, vágyakat, gondolatokat, amik bennük születnek meg.
Lehet, hogy minden könnyebb lenne úgy, ha nem lennének az életemben, ilyen, mások által feleslegesen titulált körök, de én már úgy vagyok vele, hogy bár ki kell őket tépni, ezek voltak bennem a rózsák.
Tüskések, kevélyek és vérvörösek, bíborban úszók. Rózsák amikenek sohasem törték le tüskéjét, hogy másnak adják őket. Rózsák amiket kesztyű nélkül téptek le tövőkről, miközben mély sebeket vágtak gyilkosuk karján. Rózsák, amik egyszerre voltak ékei és kiismerhetetlen titkai annak a világnak, amiben többen elhagytak valamit.
Rózsák amik.... amik egyszer hozzám tartoztak.
Ez sem lett valami lélekemelően vidám vagy vicces bejegyzés. De azt hiszem ez a blog nem is erről szól.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.