firkálmányok

 Hm, ma mintha nagyon letargikus napom lett volna.  Vagy inkább balszerencsés? 

Vagy nem tudom igazán. Ehhez inkább külső szemlélődő véleménye is kéne.
Hazahoztam a csellóm végre gyakorolni :), már jó régen zenéltem.

Most kezd rajtam kitörni igazán ez az év végi hajrá és stressz. Ez így nem jó.
Haza felé jövet,kicsit nosztalgiáztam és felidézetem magamban a kezdeteket. Eszembe jutottak olyan pillanatok is, amikor még csak az osztály közösség volt.Aztán az első tesóosztály találkozó, meg a táncvizsga. A barátaim. Az emberi kapcsolataim, amiket idáig kialakítottam vagy éppen hagytam elveszni. 
Ez mind valaminek a része.
De most inkább elvszve érzem magamat, mintvalamilyen úton. Alig sikerül valami jól, nagyon sok mindent persze könnyebben fel is adok. 
Most érzem úgy, hogy elfáradtam. Ez a lelki fáradtság jön ki rajtam fizikailag is.
Ami igazán megterhelt, az az érettségi, az hogy itthon vagyok anyummal, a barátságaim alakulása, és persze egy olyan kis romantikus lényt, mint én a szerelemi ügyek is.
Talán, bár mennyire is furcsa, az utolsó az ami igazán a hab a tortán.
Rájöttem, hogy sokáig, azért akartam hogy legyen barátom, 
mert az tök jól hangzott volna a nevem mellett. 
Aztán csak azért, mert egyedül éreztem magam, mert már sok lánynak volt az osztályban, azután már csak azért, hogy szeressen valaki. 
De most azért, mert szeretek valakit.
Viszont az is tudom, hogy nem elég szeretni valakit, viszont is kell hogy szeressenek. De néha úgy érzem, ez valahogy lehetetlen párosítás az életemben. A barátaim szerint nem, csak én látom így. De kérdés, ha ez nem így van, akkor miért látom vagy érzem így. 
Na jó, mára már hagyom a költői szívügy kérdéseimet.