firkálmányok

 Hagyom magamból kiszakadni azt a létet, ami eddig mint valami biztonsági másolatként élt bennem. 

Látom elsuhanni azt az árnyat, akinek még lelke sincsen, csak létezik, s mint valami jól programozott robot, dönt és él. Ez a valami élt és cselekedett helyettem, amíg én hagytam hogy összeroskadjon minden körülöttem. Amíg én csak kuporogtam egy sötét sarokban gyengén, fel-felzokogva. 
Csak azért kelt életre az árnyékom, hogy legyen valami kép, valami álca, ami megnyugtat mindenkit, hogy élek. 
Már elszoktam a járástól, most kicsit új. Ahogyan a hangok is. Még a fény bánt, egy egész kicsit.
Hátra akarok dőlni, repülni akarok, a világot és benne az embereket és az életüket akarom nézni. Közben a fülemben egy melankólikus dallal, amit egy szétszagatott szívű művész énekel úntalan, újra és újra. 
Nincsen időm, és most van szükségem a legjobban a  szünetre. 
Lebegni. 
Jobban megnézni, azt ahol és amiben élek.
De most döntenem kell. Küzdenem önmagamért.
Mégsem látok kezeket, vagy társakat az úton. Csak magányos embereket.
Valahol mégis tudom, hogy ez így van jól...

Nem gondolok senkire. Már nem szeretek senkit. 
Vagyis de, biztosan. Csak most minden olyan szürke és üres. 
De egy régi, arc mégis felbukkan. De akárhányszor ezt teszi, én visszafojtom a homályban. Nincs rá szükségem. Most nem. Azt hiszem, később sem lesz.

Radiohead - Street Spirit (Fade Out)