Most érkeztem haza nem rég, 4 napos osztálykirándulásunkról.
Bárki bármit is mond, én azért jól éereztem magamat! A hangulat fenomenális volt, ahogyan a néha fel-fel bukkanó kaja is. A fagyizások, és persze a szobánik. Julcsival az élen. Bár állandóan szakadt az eső és hideg volt, meg nem volt meleg víz, azért a szállás is jó volt. :D
A busz utak között volt időm gondolkodni ( vagy ahogyan mások nevezik, merengeni ). Őszintén szólva, legjobban most az egy napon levő latin és német érettségim aggaszt. Nem tudom, hogyan fogom azt túl élni.
Anyám...
Már most félek előre.
Pedig se most, se akkor nem lenne szabad.
Meg még más is eszembe jutott. Természetesen köze van a végtelenül szentimentális és érthetetlen világomhoz, ami ma már inkább teher számomra.
Néha annyira tudnék örülni, ha csak egy hülye kis pláza cica lehetnék, értelmes gondolatok és érzések nélül, akinek a facebookra feltötött top fotók okoznak a világon legnagyobb örömöt.
De így, meg úgy érzem az egész életemet végig szenvedem. És sokszor, annyira rossz, hogy mások nehezen értenek meg. Persze tudom, hogy ez nekik már valahol túl sok, vagy épp már teher is.
Már nem is merem elmondani, hogy min gondolkozok. Csak hagyom a kérdést függeni, mintha nem hallottam volna, vagy bemondok valami más, egyszerű dolgot.
És ezért az emberek tiszta depressziósnak néznek, pedig nem vagyok az, csak nem olyan vagyok, mint a legtöbb ember.
Most ( meg egész osztkiren) ez jár(t) a fülemben :
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.