S néha boldogok vagyunk, szárnyalunk, mint a madár a jól ismert erdő fölött, biztosan. De van hogy minden kicsúszik a talpunk alól, mintha soha semmi sem lett volna rendban.
Egyszer fent, s egyszer lent. 
Az élet talán legnagyobb művészete az aranyközépúton maradni. De ez a bizonyos tökély, véletlenül nem az a bizonyos 'se nem jó, se nem rossz' út? Az a bizonyos langyos hely? Amitől oly sokan óvnak? 
Ezt sajnos nem tudom megmondani, mert nekem még semmiben sem sikrült úgy igazán megtalálnom a pont közepet.Hogy milyen is ez? Erre  magyarázatul csak tanáraimat tudom idézni "...ilyen kicsapongó érzelmi világot... hah...".
Vicces amikor ezt mondják, ezen én csak nevetni tudok. Olyan hangsúllyal ejtik ezeket a szavakat, mintha pár évtizeddel előrébb járnánk és  idős hölgyként társalognának(pletykálnának) barátnéjükkel valami roppant felháborító eseményről. 
Valójában van benne valami alapigazság, de a helyzet közel sem ilyen súlyos... Olyan melankólikus és szangvinikus keverék vagyok. ( és ez a két dolog messzemenőleleg fele-fele irányban dominál :)

Most hogy így későtájban sikerült elemezgetnem személyiségem össze tevőit, azt hiszem jobb lesz megálmodnom, a matek házi megoldásait. :)