Néha észveszejtő, hogy az emberek képesek ennyire kitartani valaki mellett. Még akkor is, ha nem tudják biztosra a választ.
Minden nap, hagyni, hogy az emlékek és az ábrándok átkarolják a lelked, s közben unott arcot vágni, hogy senki rá ne jöjjön a kis titkodra.
Minden nap, feladni, de csak annyira, hogy valami kis remény maradjon, aminek lehet, hogy már alapja sincsen.
Hagyni, hogy ez az szeles borongós idő, tépázza hajadat, hogy az eső eláztassa egészen az arcodat.
Gondolkodni, de néma maradni, s csak olyan dolgokról beszélni ami általános, vagy éppen a nap történéseire passzol.
Régen elmúlt mondatokból következtetni a jelenre, majd a diagnózisra legyinteni, mondván, úgyis az hozom ki belőle, amit hallani szeretnék.
Várni.
Dekoncetráltnak és izgatotnak lenni.
Dalt dúdolni a tömeg morajlásába.
Éjjel elcsendesedve a lélegző némaságba kívánságodat elmormolni, hátha, most az egyszer teljesül.
Őrület és átélhetetlen valóság....
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.