Kitéphetetlenül belém égett arcod,
Ahogyan mosolyogsz, ahogyan nevetsz.
Gyűlölöm azt a magányos napot,
Amikor megismertem a neved.
Gyűlölöm, hogy ismerlek. Hogy emléked
állandóan felbukkan legbennem.
Bárhogy akarlak elfelejteni Téged
Bármit is teszek, ismét megjelensz...
Hány éjjelen keresztül téptem szét
az igazat, s lettem hamis valóm.
De te minden hazugságot tönkretettél,
Szabad lettem, és boldog vagyok.
De már...
Gyűlölök szeretni, gyűlölök álmodni
És ennek sajnos Te vagy az oka...
Éjszaka már nem akarok várni
Mert tudom, hogy holnap nem lesz soha.
Bocsáss meg, így nem adhatom a szívem,
Nem engedi a lelkemből egy darab.
Mindenről Te jutsz (még) eszembe,
És ezért gyűlölöm magam.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.