firkálmányok

 Azt mondják, a zene képes valami olyat is elmondani az emberről, amit még a nagy tudósok sem. Kifejeznek valamim olyan belső tényt, kényszert, gondolatot, amit szavakba, képekbe nem lehet önteni. Leírják életünk útját, s meg mutatják, hogy hova tartunk.

Emlékszem, mikor lehetőségem volt elemi harmadikosan hangszert választanom, két hangszer között gondolkoztam. A cselló és a fuvola között. Eddig mindenkinek azt, mondtam, hogy világ életemben csellózni akartam, csak nem engedték s így lett a fuvola. Ez az elmondás tényleg sántít, mert anyukám csaka fuvolába egyezett bele és így nem volt választási lehetőségem. 
Eleinte nagyon szerettem a fuvolámon játszani, de később, ahogyan az életem alakult, majdhogynem meggyűlöltem a hangszert és a hangját is. Túl szép volt, túl csengő és szólistáknak való hangszer. Mivel nem gyakoroltam és már akkor is volt híre egyéniségemnek, plusz egy technika lépés is rásegített, el búcsúztam a fuvolótól, s vele együtt a zeneiskolától is.
Eltelt hat év és most már a gimnáziumban kezdtema harmadikat, s akkor iskolánk új zeneiskola igazagatója, angyalkáént feltette nekem azt a kérdést, nem akarok-e zenélni én is. 
Mint a kiéheztetett eszelős, vad úgy kaptam az alkalmon és elkezdtem csellózni. Hihetetlen élmény volt, mert ami oly sok évig bezárva volt rajtam egy nyomaszó, elfolytott érzés, de a cselló húrjain valahogyan megformálódtak és a szívem is kezdett kinyílni afelé a rét felé, ami mellett életem háza állt. 
A cselló nem szólista hangszer. De van benne valami amitől számomra a világ legkülönlegesebb és legszebb hangszere lesz. Ezt sajnos még mindig nem tudom leírni, hogy mi ez, csak érzem, itt benn, ahol a szívem van.
Nem tudom, hogy akkkor mikor fuvolázni kezdtem jól döntöttem-e, vagy éppne rosszul, de ma már tudom, hogy nem szólistának születtem, hanem valaki olyannak, aki magában hordoz valamit, amit mások nem biztos hogy értékelnek vagy megbecsülnek. Mégis ez a tudta, olyan erőt ad amit senki nem vehet el tőlem.

csak ennyit akartam.