firkálmányok

Valahogyan most úgy érzem, hogy az árral szemben megyek. És hogy sokan nem értik, hogy én ebben a világban mit képviselek. Ezért hülyének néznek, ami nem olyan felemelő érzés...
Hiányoznak pillanatok. Percek, amik nyugodtak voltak. Amik arra emlékeztettek, hogy tartozom valahova. Most minden olyan össze-vissza érthetetlen valóság és én nem tartozom sehova. Nem álmodhatok, az ebben a világban tilos. És ha én erre vagyok szánva???
Filozófus vagy filmrendező szeretnék lenni. S tessék. Ezért senki vagyok, mert az álmok világában születtem. De nekem nincsem másom. Csak a történeteim a verseim és az álmaim. Nem vagyok lángész matekos, csak hobbiból vagyok bioszfaktos és az időm nagy részében az emberek számára lénygetelen dolgokon gondolkozom.
Egy -két barátom hisz bennem. A családom? Szerencse hogy nem tudja. Soha nem fogadnák el a döntésemet. Soha. Én viszont most érzem azt, hogy belerokkannék, ha nem csinálhatnám a kettő közül valamelyiket. Ha még itt a sulimban nem is értik meg, csak kell lennie a földön legalább még egy embernek, aki ezt érzi és így látja. Csak élnek még a földön hozzám hasonló emberek.
De én itt vagyok. Tizenkettedikes és döntenem kell folytatnom az életemet. Tudom, hogy ha mást csinálok akkor örök életemre bánni fogom. Megölöm magamat. De ha ezt választom akkor meg a saját lábamra kell állnom és ki kell szakadnom innen örökre, és soha többé nem látnak.
Mennem kell...