firkálmányok

 Most könnyű pillangóként, lelkem száll,
Messze a szélben, célja a céltalanság.
Útja közben ezer meg ezer csodát lát
Főként egy szerelmes fiút, s egy lányt.

Mindketten álmodók,szabad lelkek,
Mindketten az életben már útra keltek.
A Sors szövi életük, vágy az álmuk,
De még nem tudják, hol a boldogságuk.

Csak állnak némán az erdő közepén,
Pillantásuk még egymásra nem tért.
Vagy ha mégis azt a másik nem látta…
Azt hiszem, mindkettő lelke árva.

A lány maga a víz szeszélyessége,
Az éjszaka kiismerhetetlensége.
Vagy egy virág, mely egy kertben áll
S várja, hogy őt is megtalálják.

A fiú. Őt igazán nem ismerem,
Csak nézem az ágról, amin pihenek.
Benne inkább az élet tüze ég
S keres valakit, de már jó rég.

Talán egy virágot? Valami szépet?
Különlegeset? vagy inkább téged?
Téged te lány, ki ott állsz vele szembe,
De nem nézel vissza, mert nem mersz.

„Boldogtalan képek és hiú remények”
Ez mind hazugság. Szép az élet.
Valaki rózsát keres, van aki álmot?
S néha elhaladnak egymás mellett az összetartozó világok.

 Nehéz a világban olyan embert találni aki tényleg érti amit mondok.
Csoda találni olyat aki képes átérezni amit érzek.
És lehetetlen olyat aki ismeri az érzést amit érzek.
Ha mégis megtörténik a lehetetlen,  akkor nem hiszem el.
Ha mégis elhinném, elfutnék, mert félnék attól, hogy megszeretem.
Ha egyszer megszeretném, onnan nem lenne visszaút, se kis kapu,
és ha ő törné össze a szívem, azt nem élném túl.

 Ez egy részelt egy kisebb történetből :

"Volt egyszer egy este. Egy gyönyörű este. Volt egyszer egy fiú és egy lány. Volt egyszer egy meghívó, amit soha nem adtak oda, mert féltek hogy félreértik. Volt egyszer egy gonosz Gondolat, ami megmérgezte a legtisztább Érzést, és a haldokló Érzés testét odadobta a szerelmesek közé.

Most íródott egy levél, ami szintén nem lesz elküldve, de itt marad emlékül, hogy hirdesse másoknak, a gonosz Gondolat művét, a bizonytalanságot és félelmet a másik reakciójáról,

és létezzen, mint egy utolsó Remény. Egy üzenet amiben benne van az, amit rég el kellett volna mondanom.

"Hetek teltek el azóta hogy találkoztunk. Nem beszélünk, nem látjuk egymást. Nem tudjuk mi van  másikkal.

Magunkban, ha tényleg volt valami a régi emlékeket idézzük és némán fohászkodunk azért, hogy holnapra már ne is tudjunk a másik létezéséről.

Ki akarunk szakadni a történetből, amit még együtt írtunk. Azt hiszünk, hogy nem viszonozzák a szerelmünk, hogy valaki csak a szívünkkel játszik.

Tévedünk, és nem hiszünk a ritka csodákban ebben a szomorú világban. Pedig mindkettőnkben meg van a tehetség ahhoz, hogy másokat boldoggá tegyünk. Csak önmagunk nem vagyunk ott szívünk legeslegmélyén boldogok...

Hiányzik még valami ahhoz, hogy minden olyan legyen, mint amit megálmodunk éjszakáról éjszakára.

Lefekszem és felkelek. Utazok, felszállok és leszállok. Gondolkodom, s te is eszembe jutsz. Keresem a választ erre a rejtélyre. Én nem tudom a rejtvényt megfejteni, te nem tudod a rám rakott láncokat lefejteni. Segítenünk kell egymáson.Nem adhatjuk fel.

Én levetem a gátlásaimat, te ígérd meg, hogy nem adsz fel olyan rejtvényt aminek csak te tudhatod a megoldását. Akkor minden úgy lesz, ahogy lennie kell."

 A hideg éjszaka után,

Jól esik a nap melege.
S vele együtt minden fán,
A madarak hajnali éneke.

Egyedül érzem magam…
Mintha újabb éjszaka jönne,
De csak egy bánatos dal
Zúg monotonon a fülemben.

Most már nem csak sejtem,
Hanem érzem is ezt a kínt.
Egy elhatott kikötőben
Csónakom egyre csak ring.

Szívem már végtelen űr.
Egykori önmagam helye.
Ami belőlem már rég kiürült,
És  úton az öntudatlan teste.
( 2010. 03. 03.)




 

 Este van, vége egy napnak

Emberek kérései az Égbe hatnak.
Én csak némán dőlök el az ágyon,
A takarómat magamra rántom.

Ez a vékony vászon lepel,
Úgy érzem, teljesen átölel.
Jobban, mint bárki a világon
Jobban, mint anyám és családom

Jobban, mint barátaim s a szerelem.
Kérdem: csak ezt érdemelhetem?
Árván, szinte üresen, egy ölelésre várva
Egyedül a nagy kék világban.

De te, takaró, ölelj csak át!
Ölelj, hogy végre ne féljek.
Hogy reggeltől boldogabban éljek.
- S végre ne féljek…

Ölelésedben ezer arc felrémlik
Szerelmes arc, rokonaim, barátaim…
Talán azt akarom, hogy ők így szeressenek?
Hogy önmagamért karjuk közé temessenek?

De most csitt gondolatok! Alszom már.
Vár egy másik világon, ezernyi jó barát,
Akik amit látnak, karjukba zárnak.
Ők minden este csak engem várnak.
(2009. 12. 27.)

 Az emlékek, mint a vihar, a semmiből tűnnek elő,
S lágyan simogatják az arcomat, mint egy kedves ismerőst.
Könny csordul az arcomon, nem érzem ismét a tavaszt,
Mintha egy nap, innentől, ezred évig tartana.

Annyi minden megtörtént, mi szavakba nem önthető
Bánat, fájdalom, kétségbeesés. Ez itt az én temetőm. 
Temetője lelkemnek, mit magam s mások nyitottak
Tán beszédből vagy félreértésből, hibák adódtak.

De ez már csak tűnő múlt, s a jelenben kéne élni,
Mégis akadnak dolgok, amiket feledni nem éri.
Csak mélázgatni tovább, hogyan kellett volna,
Elmélkedni azon, most mi számít jónak.

Most itt vagyok, egymagam, szívemben egy űrrel,
Mit egy ember hagyott bennem, egy érdekes művel.
Nem rólam, még nem is nekem szólt; csak létezett.
De a benne lévő hanggal lényem egy része  ébredhetett.

Most ha sajnálom azt ami volt; az már nem segít
Beszélhetek dolgokról, de a szél szavakat már nem repít.
Csak némán nézek magam elé, s tervezem a jövőm,
Hogy a következő lépésemmel nyerhessek újabb időt.

A nyert idővel mit kezdek? nem tudom.
De jobb így, mintha az élet ismétlődő köreit futom.
Hasztalanul, hisz a végeredmény úgy is az lesz,
Hogy a lelkem egy sötét naptól nem lesz.

(2009. 02. 13/14)