Valójában, most éppen tanulnom kellene, de valahogy mindig győz a belső kényszer ha úgy érzem írnom kell. :)
Mostanában nagyban folyik a szalagavatóra készülődés. Tényleg szép lesz, annak ellenére, hogy mindenkiben próbálom az ellenkezőjét felébreszteni azzal, hogy elmesélem nekik mennyi nem várom. Valójában csak nekem lesz az egész egy nagy csalódás.
Tökéletes megkoronázása ennek a 12 éves csalódásokkal teli életszakasznak.
Ezután elmehetek szabadon.
Hazudnék, ha azt mondanám, heogy ezt nem várom. Bár nem akarok felnőni még és a saját lábamra állni, nekem így fog folytatódni az életem. De nem bánom, ha akkor már végre csak az az ember lehetek, aki mindig is voltam.
Az elmúlt hetekeben, bár nem lett volna időm gondolkodni, hiszen nagyon nagy a hajtás most a suliban, megértettem, hogy nem hiába volt az életem olyan amilyen.
Ha nem jutottam volna túl ezeken az akadályokon, akkor most nem lenne meg az a tudás a birtokomba, amivel tovább tudok lépni, és nem értékelék mindent ennyire.
De valahol sajnálom is azokat a dolgokat, amiket, emiatt a folytonos belső harc miatt, -talán mondhatjuk úgy - elveszítettem. 
Vannak emberek akikről nagyon nehéz lemondani. Vannak akiket hiba tépek ki apró szálanként az életemből, újra és újra megjelennek. ( vagy én jelenek meg az ő életükben és ők is pont ezt kérdezik éppen?)
Talán még mindig zavaros egy kicsit a kép és talán jobb lenne, mindent hagyni úgy ahogyan van. De ha ezt teszem, akkor mi jogon kérdezhetem majd vissza az élettől, hogy mi miért volt így az életemben?