Este van, vége egy napnak Emberek kérései az Égbe hatnak.
Én csak némán dőlök el az ágyon,
A takarómat magamra rántom.
Ez a vékony vászon lepel,
Úgy érzem, teljesen átölel.
Jobban, mint bárki a világon
Jobban, mint anyám és családom
Jobban, mint barátaim s a szerelem.
Kérdem: csak ezt érdemelhetem?
Árván, szinte üresen, egy ölelésre várva
Egyedül a nagy kék világban.
De te, takaró, ölelj csak át!
Ölelj, hogy végre ne féljek.
Hogy reggeltől boldogabban éljek.
- S végre ne féljek…
Ölelésedben ezer arc felrémlik
Szerelmes arc, rokonaim, barátaim…
Talán azt akarom, hogy ők így szeressenek?
Hogy önmagamért karjuk közé temessenek?
De most csitt gondolatok! Alszom már.
Vár egy másik világon, ezernyi jó barát,
Akik amit látnak, karjukba zárnak.
Ők minden este csak engem várnak.
(2009. 12. 27.)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.