Az emlékek, mint a vihar, a semmiből tűnnek elő,
S lágyan simogatják az arcomat, mint egy kedves ismerőst.
Könny csordul az arcomon, nem érzem ismét a tavaszt,
Mintha egy nap, innentől, ezred évig tartana.
Annyi minden megtörtént, mi szavakba nem önthető
Bánat, fájdalom, kétségbeesés. Ez itt az én temetőm.
Temetője lelkemnek, mit magam s mások nyitottak
Tán beszédből vagy félreértésből, hibák adódtak.
De ez már csak tűnő múlt, s a jelenben kéne élni,
Mégis akadnak dolgok, amiket feledni nem éri.
Csak mélázgatni tovább, hogyan kellett volna,
Elmélkedni azon, most mi számít jónak.
Most itt vagyok, egymagam, szívemben egy űrrel,
Mit egy ember hagyott bennem, egy érdekes művel.
Nem rólam, még nem is nekem szólt; csak létezett.
De a benne lévő hanggal lényem egy része ébredhetett.
Most ha sajnálom azt ami volt; az már nem segít
Beszélhetek dolgokról, de a szél szavakat már nem repít.
Csak némán nézek magam elé, s tervezem a jövőm,
Hogy a következő lépésemmel nyerhessek újabb időt.
A nyert idővel mit kezdek? nem tudom.
De jobb így, mintha az élet ismétlődő köreit futom.
Hasztalanul, hisz a végeredmény úgy is az lesz,
Hogy a lelkem egy sötét naptól nem lesz.
(2009. 02. 13/14)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.